A dédapa beszéde – 1914-ben

Katonák!

Mindnyájan tudjátok, hogy komoly időket élünk, nagy és igazságos harcot vívunk. Monarchiánk és dicső szövetségesünk, Németország békés és munkás fejlődését nem akarják eltűrni ellenségeink. Hogy ürügyet találjanak a belénkkötésre, meggyilkoltatták a vad, királyait megölő szerb néppel orvul dicső trónörökösünket és ártatlan feleségét. Mi ezen vérlázító kegyetlenségért is csak békés elégtételt, a bűnösök szigorú megbüntetését kértük, de Szerbia ezt is megtagadta dölyfösen, mert tudta, hogy mögötte van Oroszország, Franciaország, Anglia. Sietnek mind háborút üzenni nekünk, azt mondják, meg akarják menteni Szerbiát, pedig az a céljuk, tönkretegyenek minket és mellettünk hűségesen kardot rántó német szövetségesünket.

De tervük nem sikerült. Millióinkkal felfejlődő hadseregünket egy ideig feltartóztathatták győzelmes előrenyomulásában, de már ennek is vége. Fiaink karjaitól milliói hullottak el az ellennek. Mi kíméltük erőinket, ők ezerszámra pusztultak el a csatákban. A számbeli fölénynek már vége, csapataink győzedelmesen és feltartóztathatatlanul nyomulnak előre a döntő győzelem felé.

Tehát örömmel, lelkesedéssel menjünk a harcba császárunkért és királyunkért, hazánkért, családunkért, mindenünkért. Dicső hősök voltak őseink, azok legyünk mi is. Jelszavunk legyen: „Győzni vagy halni”. Éljen dicső Uralkodónk, éljen a haza!

A dédmama levele a Felvidékről – 1920-ban

Kicsi Elzám!

Sokat gondolok Rád, hogy vajjon hogyan élsz? mit csinálsz? és emlékezel-e még rám a régi pótmamádra? Irénkének írtam a múltkor, most Neked írok, talán megkapod levelem. Pistáért fog menni egy rokonunk Pestre és ő viszi soraimat. Édes kicsi Elzukám! hogy vagytok? de szeretnélek titeket látni. És szeretnék sokat kérdezni és még többet mesélni, hisz már közel két éve, hogy nem voltunk együtt.

Hivatalba jársz? Magdus mit csinál? tán menyasszony is. Borzasztó az, mikor az ember nem tud írni oda, ahová szeretne s történjék bármi, még jönni sem lehet sehová. Lüszike írt a múltkor, egész oda voltam a csodálkozástól. Jugoszláviából megjön a levél, de Magyarországból ide nem engedik be! Óh! Istenem, hiszen ha mindent le lehetne írni, ami az ember lelkét nyomja! eh mit! Talán másnap már börtönbe ülnék, vagy fölmagasztalnának. De a magyarok Istenébe rendületlenül hiszünk, hogy „lesz még egyszer ünnep a világon.” Ugye nem hagytok el bennünket drága magyar testvéreink? Mert mink itt igazán a hazáért szenvedünk.

Kicsi lányom, ugye megbocsátasz, hogy politizáltam, de az embernek már erre jár rá a nyelve és keze is.

Magamról keveset írhatok; otthon vagyok mert szükség van rám és rengeteget dolgozom. Anyuka beteg, alig jár, Nagymama is öregszik már, most cselédünk nincs s így a baromfi és nagy kerttől gazdaságtól kezdve minden az én kezeimre vár. Csúnyák is szegénykék a kapálástól, de nem baj, dolgozni nem szégyen csak butának lenni az. Most nagyon lefogytam és rettentő ideges vagyok; igaz néha a sok dolog között most nem tudom hol áll a fejem? A levegő igen feszült, vörös színben ég mindennap a szemhatár. Ma holnap tarthatatlan lesz az állapot.

Szeretnék pár sort tőled is kapni kis Elzám, hiszen irántatok a régi vagyok, ha meg is öregedtem a gondtól. Kedves Nénikének kézcsók, Bácsinak üdvözlet. Magdussal együtt nagyon sokszor csókol és ölel és nagyon-nagyon szeretne téged látni régi

Babykád