Ádám – 1974, Budapest

- Akkor most kísérletezzünk valami modernebb hangzással – mondta Laci.

Délután nem volt kedvünk csak úgy csavarogni a Városligetben, és egyéb program aznapra történetesen nem jött össze. Nyár volt, a megszokott társaság tagjai szerteszét itthon és külföldön. Ahogy Laciék albérlője is elutazott, aki amúgy a Zeneakadémián tanult, így az átmeneti birodalmának számító egykori cselédszobában tárolt egy kürtöt. Meg állt ott egy pianínó is. Azokat nyúztuk már vagy három órája, Laci fújta lelkesen a kürtöt, én kalapáltam szorgalmasan a billentyűkön, amikor az ominózus kijelentés elhangzott. Tekintve, hogy zenei képzettsége, hallása és talentuma egyikünknek sem volt, különösebben klasszikus hangzatok éppenséggel addig sem csendültek föl. De, azért igyekeztünk valami modernebb hangzással kísérletezni. Segítségül hívtuk a technikát is, felvettük a játékunk. Valamikor este 11-kor kopogott ránk Géza bácsi, Laci édesapja, hogy figyelmeztessen minket az idő múlására. Megjegyzésünkre, hogy még igazán nem vagyunk fáradtak, rámutatott, hogy a ház többi lakója között ellenben lehetnek olyanok, akik igen, és még az sem elképzelhetetlen, hogy ők például aludni akarnának, mi több, így nyáridőben nyitott ablakoknál.

- Jó, altatódalt fogunk játszani! – proponálta Laci.

És altatódalt játszottunk. Kürtön meg pianínón, természetesen modern hangzással kísérletezve. Kamasz lázadásunk csupán tíz perces volt, azt követően magunk is beláttuk, hogy ideje csökkenteni a hangerőt. Azonban ekkor kerültek előtérbe a korábban felvett részek. A következő órák a modernebb hangzással való kísérletezés jegyében arról szóltak, hogy hol gyorsítottuk, hol lassítottuk a magnószalagot. 15 évesen az ember hajlamos azt gondolni, bőven elég hajnali három felé lefeküdni, és mindössze négy-öt órát aludni.